Íróműhely

A Brooks Kiadó hivatalos íróműhelye

Az érzelmi teher

Körülbelül hat évvel az első könyvem megjelenése előtt, épp a harmincadik szemétkosárnak írt kéziratomon dolgoztam, és napokra elakadtam az egyik jelenetnél. A szereplőm nagyon rossz viszonyban volt az anyjával, huszonöt éven át nem látták egymást, én a találkozásukat szerettem volna leírni, de csak közhelyek jutottak eszembe. Fel-alá járkáltam a lakásban, magamban beszéltem, elképzeltem, mit mondanak, honnan hová lépnek be, milyen ruhát viselnek, mit kezdenek a negyed évszázaddal korábbi vitáikkal. Nem jutottam semmire.

Szinte véletlenül eszembe jutott, hogy nem kívülről kellene végignéznem, ami történik, hanem belülről. Vagyis, nem egy külső nézőpontból szemlélve berendeznem a jelenetemet, mintha valami építész lennék, vagy bábmester, aki lepakolja a bábukat, és beállítja azokat, hogy valamilyen hatást érjen el, hanem más módon: az egyik szereplőm lettem, részévé váltam a jelenetnek, átéltem, benne voltam, és én találkoztam az én anyámmal.

Ahhoz, hogy át tudjam élni a szereplőmet, olvastam a színészetről, beszéltem színészekkel, és elkezdtem kísérletezni. Végül rátaláltam arra a módszerre, amivel el tudtam érni, amit akarok.

____________________

Amikor tizenhat éves lettem, annyira összevesztem anyámmal, hogy kirohantam a házunkból, és soha nem mentem többé vissza. Huszonöt év telt el azóta, felnőtt nő lett belőlem, biztos egzisztenciát építettem fel, kiváló állásom van, a Pentagonban dolgozom, fontos beosztásban. Semmi közöm nincs már anyám és apám világához.

Apám hívott, azt mondta, anyám nagyon beteg, látni szeretne, békülne. Nem érdekelt, nem akartam visszacsúszni. Az esetről beszéltem az egyik kollégámnak, aki rávett, hogy menjek el, legfeljebb nem békülünk ki. Elmentem.

Belépek a kórházba, sétálok végig a folyosón, benyitok a kórterembe.

Teljesen átéltem a jelenetet, tényleg én voltam az a szereplő, tényleg megtörtént velem. Képzeletben, teljes érzelmi azonosulással, beléptem a kórterembe, és nem ismertem fel a nőt, aki ott feküd az egyik ágyon. Mert nem kalkuláltam azzal a huszonöt évvel, ami eltelt az utolsó találkozó óta, nem kalkuláltam azzal, hogy mit csinál ez anyám arcával, hajával, mennyire változtatja meg.

Egy vén, ősz, ráncos, görnyedt valakit láttam, akit emésztett az öregség és a betegség, és az a negyed évszázaddal korábbi vita lényegtelenné vált. Aki az elhárításban dolgozik, megtanulja elrejteni az érzelmeit, de most nem akartam. Csak átöleltem és sírtam.

____________________

Ez volt az első eset, hogy átéltem, amit leírtam. Innentől fogva ez lett az általános, minden szereplőm én lettem, és minden velem esett meg.

Ha eljutunk oda, hogy elképzelünk valamit, és azt annyira érvényes realitásnak tekintjük, hogy érzelmileg reagálunk rá, történik valami.

Az érzelem olyan, mint a mágnes, csak az író nem vasreszeléket szed össze a mágnesével, hanem képeket, gondolatokat, további érzelmeket.

A Válaszreakcióban volt egy jelenet, amiben megkínozzák a főhőst, aki én voltam, egyes szám első személyben. Féltem ettől a jelenettől. Amikor eljutottam odáig, fájt megírnom. Egy másik történetemben a főszereplő egy kilátástalan helyzetben rádöbben, hogy nem tudja megmenteni a barátját. Ettől is féltem, hiszen sok szörnyűséget készültem felszínre hozni. Amikor megírtam, fájt.

A péknek melege van, a szénbányász koszos lesz, a pilóta az életét kockáztatja. Az író pedig néha átél olyat is, ami nem éppen kedvére való. Ez ezzel jár. A katarzist is átéljük, és olyankor egy ideig két méterrel lebegünk a föld felett.

____________________

A Brooks Kiadó Íróakadémiája: http://brooks-iroakademia.hu/content/iro-akademia

Share

Comments

comments

Next Post

Previous Post

Leave a Reply

© 2018 Íróműhely

Theme by Anders Norén